Egy másik dimenzió foglyaként…

Egy éve még normális életet éltem. Egy éve még úgy tűnt, minden közönséges, minden egyszerű, a világban nincsenek csodák, és nincsenek váratlan események. Azaz, minden megy a rendes kerékvágásban.

Már, ha lehet ilyesmiről beszélni… Mert a világ forrong. Menekültek érkeznek a szerencsétlenebb sorsú országokból. Nem akarnak semmi mást, csak a szokásost… Munkát, kenyeret… Nekünk pedig nincs más teendőnk, mint mindenkinek megtalálni a maga helyét. Mert mindenkinek meg lehet találni a helyét és mindenkinek meg is tudjuk találni a helyét. Annak is, akinek nincs képzettsége. Annak is, aki eltérő vallású vagy más kultúra szülötte. Még annak is, aki nem tud angolul vagy magyarul.

Eddig az volt a foglalkozásom, hogy koordináljam az angolul nem tudó bevándorlók gyerekeinek oktatását. Szerettem a munkámat, mert felelősségteljes és változatos. Bezzeg 1999-ben, mikor az állami oktatásba is integrálni kezdtük a módszert, nem volt ilyen könnyű! Akkoriban bizony volt, hogy 12-14 órákat dolgoztunk a szakmai vezetőkkel. Az első bevezetés döccenőkkel haladt, mert a régi vágású pedagógusok átnevelése nem mindig sikerült. De 15 év elteltével már egy hatékony rendszerrel büszkélkedhetünk, és elmondhatjuk, hogy nincs olyan magyar gyerek, akár hátrányos, akár gazdag régióban született, aki ne tudna folyékonyan angolul. A bevándorlók gyerekeire ezek után már gyerekjáték volt kiterjeszteni a programot. Így nem csak a szülők, hanem gyerekeik is jól érezhetik magukat Magyarországon és megtalálhatják azt a jövőt, amiről mindig is álmodoztak. De nem csak ők járnak jól, hanem mi is. Hisz orvosokra, mérnökökre, szakmunkásokra vagy betanított munkásokra mindig szükségünk volt és ez még sokáig így is lesz.

Boldog vagyok, hogy szép és gazdag országba születhettem. Fiatalkoromban ugyan rosszul álltak a dolgok, tombolt az államkapitalista diktatúra. Ám a kuponos privatizációval és a Visegrádi Unió létrejöttével megteremtettük a rendszerváltozás alapjait. Mivel energiában, nyersanyagban nem bővelkedik az ország, már a kilencvenes évek közepén jól tudtuk, hogy innen csak egy kitörés lehetséges, az oktatás, és a kutatás-fejlesztés. Akkoriban senkinek sem volt könnyű. A korona 5 év alatt 80 %-ot veszített az értékéből, az adósságunk egyre csak nőtt és az államcsőd szélén táncoltunk. De most már pontosan tudom, hogy mindez mellékes, mert a lényeg, hogy akkoriban mindenki egyfelé nézett és tisztán láttuk a jövőt. Az oktatásra a hét szűk esztendőben is sokat költöttünk, a nemzeti jövedelem 4 %-át. Így sikerült felszámolni a hagyományos iskolát és a régi tantárgyakat. Egyre kevesebb tábla és pad volt az iskolákban, az osztályok és osztályzatok a múlt ködébe vesztek, új szakemberek jelentek meg, akik a legnagyobb ínség idején is remekül meg voltak fizetve.

Így kaptam én is kedvet a pedagógus pályához. A kilencvenes évek második felében, a magyar zöldipari forradalom kezdett beérni, és már bőven jutott mindenre pénz. A doktori elvégzése után egy kiemelt iskolába kerültem, de mivel jó szervező vagyok, a minisztériumban hamar felfigyeltek rám, és hamarosan beszippantott az irodák kaffkai világa. De mégsem panaszkodhatom! Hiszen folyton jártam a világot, mert azzal bíztak meg, hogy olyan módszereket kutassak fel, melyekkel még hatékonyabbá tehetjük a magyar oktatást. Persze, onnan próbáltunk „lesni”, ahol az oktatás-nevelés hagyományosan magas színvonalú. Svédországban a kisgyerekekkel való bánásmódot tanulmányoztuk, s lemásoltuk a német duális rendszert, Finnországban és Izraelben tanultunk az innovációról, Japánban láttuk, hogyan kezelhető a munkahelyi monotónia, Amerikában, hogy milyen a hatékony marketing, és így tovább.

Az egyik izraeli utam során figyeltem fel egy érdekes angol-tanítási módszerre, amivel már kisgyerekkortól kezdődően meg lehet tanítani a gyerekeket angolul. Ezt a felfedezést nagyon fontosnak tartottuk a minisztériumban, hisz sokat bosszankodtunk amiatt, hogy rengeteg időt elvisz az angol-tanulás tinédzserkorban, amikor a fiataloknak inkább azzal kellene foglalkozniuk, hogy megismerjék önmagukat, és eldöntsék, milyen életpályát szeretnének. Persze, engem bíztak meg a módszer bevezetésével az összes óvodában és az elemi négy osztályában. A program azóta már olajozottan működik. Persze, gondok mindig vannak.

Még az egyetem alatt megismerkedtem feleségemmel, megszerettük egymást, hamar összeházasodtunk, de szegény nem sokat dolgozhatott választott szakmájában (diplomatának tanult), mert a jó sors öt gyerekkel áldott meg minket. Sebaj, gondoltuk, lényeg, hogy szeressük egymást, és a gyerekek mindent megkapjanak. Nagyon igyekeztünk! 

Erre elsőszülöttünk most, 17 évesen, úgy döntött, hogy nem tanul tovább és inkább bioüzemi gén-szerelőnek áll! Márpedig családunkban nemzedékek óta csak a diplomát, és a doktori fokozatot tisztelik. Az eszemmel persze tudom, hogy a mai Magyarországon a diplomának már nincs sok értelme, az egyes szakmákat a régi egyetemi szakoknál sokkal jobban és hamarabb megtanítjuk. De akkor is!!! Az egyetem mégiscsak egyetem… De ha az a nagyra nőtt lakli kinyitja a száját, egy tizedmásodperc alatt felforr a vérem. Hiába, a kamaszok, ha valamihez, ehhez igazán értenek.

Körülbelül egy éve egy parázs vita után úgy döntöttem, inkább lehűtöm a fejem és kimegyek a levegőre. Egy kis növesztett szigeten élünk a Dunán, Szentendre alatt, és ahogy sétáltam a partunkon, kedvet kaptam egy kis kajakozásra. Arra gondoltam, ha ellapátolok a városkáig, biztosan megnyugszom… Ám, valahol Pannónia-telep magasságában a semmiből szörnyű vihar kerekedett. Nem sokra emlékszem, de lecsapott a közelben egy villám, és azt hiszem, akkor történhetett.

Kezdetben semmi sem volt gyanús. Tovább lapátoltam és hamar Szentendrére értem. Szemetet láttam úszni lefelé a Dunán, de akkor még azt hittem, csak a vihar borította be a vízbe. Ám a városra sem ismertem rá. Kopott volt, szakadt, a házak szegényesek, eltűnt a naperőmű a partról, a büszke Katonai Akadémiának pedig csak a paródiája maradt meg, egy kókadt gyakorlótér. Azonnal hazafelé indultam, és bár még mindig próbáltam azt hinni, hogy minden rendben, mire visszaértem, azt láttam, amitől rettegtem: a szigetünknek is csak a hűlt helyét találtam.

Tudom, hogy a családom él és virul. Azt is tudom, hogy egy párhuzamos univerzumba kerültem. Egy világba, ahol megmaradt az államkapitalizmus, ahol nem fogadják el a koronát, ahol nem hisznek az oktatásban, és ahol elfelejtették Szent István intelmeit.

Egy rosszkedvű, bezárkózó és szerencsétlen országba.

Angoltanárként helyezkedtem el a Békásmegyeri Gimnáziumban. Bár magam sem hiszem el, de krétával karcolom a táblát és egyre próbálom felrázni a padban szenvedő diákokat. Kuporgatok, hogy a következő hó elején kifizessem a távfűtés számlát. 

És minden nap kajakozom. Esőben, napsütésben. Jó időben, rossz időben. Igen, kitalálták. Szentendre felé.

Szeretnék visszakerülni az igazi Magyarországra. Nem tudja valaki az utat?